Bite Fight.hu: Wolf Rieder Klán [W.R]

John Mascoln a nevem. Tudom, kicsit furcsán hangzik, de vérfarkas vagyok. Angliában, egy kicsiny városban lakom a Pennine-hegység lábánál. A település nevét nem tudom, én egyszerűen csak Területnek hívom. Szép hely, legalábbis emberek számára. Van minden, ami kell: szép házak, nyugalmas utcák, tömegközlekedés, munkahelyek, sőt, az Oxford Egyetem kihelyezett parapszichológiai tanszéke is. Mondanom sem kell, nem véletlenül tették ide a székhelyét. A Területen csak úgy nyüzsögnek a természetfeletti jelenségek. Elhagyatott, szellemjárta házak mindenütt, amelyekben valóban hemzsegnek a szellemek. Ismerem mindegyiket, egyik sem ártalmas, még az embereket sem riogatják. Rajtuk kívül élt még itt néhány éve egy vámpír, de kimúlt szegény. Egy tüdőgyulladásos ember vérét szívta ki, és a kór őt sem kímélte. Annyira legyengült, hogy még az idő múlásával sem volt tisztában, és a hajnal az utcán érte. Szomorú vég. Azóta egyedül uralkodom ezen a hatalmas vadászterületen. Vetélytársam nincs, a tündérek és az erdő vad szellemei nem óvakodnak be az emberek világába. Ténykedésem egész eddig titokban maradt, kóbor kutyáknak, az erdőből kimerészkedő farkasoknak tulajdonították a gyilkosságokat. Éjszakánként az utcákat járom, nappal pedig meghúzódom hatalmas, négyemeletes bérházamban, amely az én tulajdonom, de senki sem bérel nálam szobát. Találnak jobb minőséget olcsóbb áron, ha körülnéznek. Ráadásul az én házam is kísértetek lakhelye, bár kevesen tudják, hogy ez tényleg így is van. Így töltöm életemet, sok-sok éve már…
Reggel kótyagos fejjel, de tele hassal ébredek. Előző éjjel jól belakmároztam. Nem is reméltem, hogy ilyen finom zsákmányra akadhatok. Egy középkorú hölgy - talán harminc éves - esti kocogásra indult, de elhagyta a várost, hogy a mezőn, friss levegőn futhasson. Én követtem. Igazán ízletes volt. Felkelek, az ágyamról lesöpröm tegnap esti vacsorám maradékát: egy walkmant és a véres, cafatokra szaggatott ruhákban bűzlő húsdarabokat. Gyorsan összeszedem az ágyneműt, és a fürdőbe viszem. Beledobom a kádba, és egy üveg hipót öntök rá. Hideg vizet eresztek hozzá. Így ni! Ez majd szépen kiszedi a vérfoltokat. Nézegetem egy darabig, és pár karom szakította hasadást veszek észre rajta. A fenébe is! Kezd elegem lenni abból, hogy mindig szétszaggatom a berendezést, amikor farkas alakban vagyok. Most megint vehetek újat! Otthagyom a szakadt paplant és lepedőt, és a nappaliba megyek, hogy valami göncöt kapjak magamra. Már az inget húzom fel, amikor valaki csenget a bejárati ajtón. Meglepődve pislogok az ajtó felé. Nem szoktam látogatókat kapni. Begombolom gyorsan az inget, és odasietek, hogy kinyissam. Elfordítom a kulcsot, kitárom az ajtót, és csaknem hanyatt esek a döbbenettől. Egy fiatal lány áll az ajtóm előtt, éppen valahova oldalra néz, vizsgálódik.
- Jó napot! - köszön, anélkül, hogy rám nézne. Végre felém fordul. - Akarom mondani, szia! - Tényleg! Csak most jut eszembe, hogy emberi külsőm egy huszonöt év körüli fiatalemberé. - Bocs a zavarásért, pláne ilyen korán reggel! Az egyetemről jöttem, és szeretnék engedélyt kérni, hogy itt a házban vizsgálódjunk. Tudod, a diplomamunkánkhoz kell… Szóval, megengednéd?
Igazából fogalmam sincs, miről beszélt a lány, annyira el vagyok bűvölve a szépségétől. Barna, hullámos haja a vállaiig ér, mogyoróbarna szeme vidáman csillog, ahogy a szemembe néz. Mosolya széles és lágy, egy pillanatra még szörnyű, túlvilági mivoltomat is elfeledteti velem. Az vagyok arra a gyönyörű pillanatra, ami úgy kétszáz évvel ezelőtt: ember. Ember, aki képes a szeretetre, aki érez és él. De a pillanat tovatűnik a lány mosolyával együtt, ahogy szóra nyitja száját:
- Szóval? Mit mondasz? Zavarnánk téged?
- Mi? Nem, dehogyis! - válaszolom önkéntelenül is, ennek a mosolynak képtelen vagyok ellenállni. Közben eszembe jut, mit tettem, és már átkozom magam ostobaságomért. Ösztönösen beljebb hajtom magam mögött az ajtót, de ez a kis huzat elég, hogy kisodorjon egy kicsit a lépcsőházba a bent terjengő bűzből. Az öt fiatal fintorogva fordítja el az arcát. Csak most veszem észre, hogy a lány nincs egyedül. Az egyik srác megjegyzi:
- Úristen! Mi lehet odabent? Hát te sosem szellőztetsz? - Valóban nem szoktam levegőztetni. Rég nincs szükségem levegőre, mint az embereknek. Csak azért lélegzek, hogy ne lepleződjek le. Nekem viszont nagyon is megfelel ez a lakás. Lassanként már olyan, mintha a barlangom lenne.
- No, akkor nagyon szépen köszönjük! - mondja a lány, ő uralkodik magán, nem fintorog, de rajta is látszik, hogy zavarja a szag. Elszégyellem magam. - Délután jövünk, jó?
- Jó! Várlak benneteket! - Búcsút intek és becsukom gyorsan az ajtót. Még hallom a fiatalok susogását, valószínűleg rólam beszélnek.

Eszelős láz kap el, mely arra késztet, hogy rendbe tegyem a lakásomat. Nem szeretném, ha az a lány csalódna. Az a lány! Te jó ég! Még a nevét sem tudom! Az ő arca lebeg a szemem előtt, miközben gyorsan takarítani kezdek. Elsőként is letépem az ablakokról a kartonpapírokat, deszkákat, amikkel elsötétítettem minden szobát. Mint egy fuldokló söpröm félre a sötétítő függönyöket, és feltépem az ablakokat. Hideg, tavaszi levegő áramlik be a lakásba, a huzat szétszórja a papírokat, a szemetet ide-oda kergeti a padlón. Mélyet szippantok a friss levegőből, és fűszeres illata irritálja érzékeny orromat. Hiába, nem mindenki rendelkezik egy farkas szaglásával! Miután hozzászoktam a virágok illatához, már tudok az egyéb szagokra figyelni. El tudom különíteni egyes emberek illatát, érzem a kocsik bűzét, égő olaj illatát, rántottáét, pirítósét. Mindenhol reggeliznek. Eszembe jut, milyen régen ettem utoljára emberi ételt. A gyomrom ma már valószínűleg képtelen lenne befogadni ilyesmit. Ellépek az ablaktól, és a szemeteszsákba elkezdem összegyűjteni a földet vastagon borító papírokat és újságokat. A könyveket felveszem, a helyükre viszem, majd legvégül a hulla maradványait is a zsákba teszem. Megcsomózom a zsák nyitott végét, és a ház előtt elhaladó szemeteskocsira dobom. Összekapkodom a székeken, fotelokon, ágyon heverő koszos ruháimat, és beüzemelem a mosógépet. Seprűt ragadok, és felsöpröm a konyha és az előszoba csempéjét. Egy felmosóronggyal még áttörlöm. Előkeresem a porszívót, és kitakarítom a nappalit és a hálószobát. Kiporszívózom a foteleket és a kanapét is. Megszimatolom a bútorokat, de még mindig büdösek. A fürdőben körülnézek, és szerencsémre találok egy flakon kárpittisztítót. Ez pont jó lesz. Honnan kerül ez hozzám? Ah, biztos az egyik vacsorámnál volt! Miután ezzel végeztem, letörlöm a vastag port!a polcokról, szekrényekről és rendet teszek. Végül a fürdő marad csak hátra. A mosógép végzett, kiteregetem a ruhákat, amik a langyos huzatban hamar megszáradnak. Mikor mindennel végeztem, végighordozom tekintetemet a lakásomon. Most már inkább egy ember szállására emlékezetet, mint egy farkas vackára. De vajon melyik a jobb? Már nagyon elszoktam az emberi élettől. Majd meglátjuk.
Eltelik egy óra, kettő, de csak nem jönnek. A faliórát visszaakasztom a falra, és leülök vele szemben. Nézem a lassan vánszorgó mutatókat, és közben azon töprengek, hogyan bűvölhetett meg ennyire az a lány. Még sohasem éreztem hasonlót. A legerősebb érzés, amit egy ember iránt eddig éreztem, az az íncsiklandozó bizsergés volt, ami egy jó falat láttán a nyelvem alatt tapasztaltam. De ez a mostani érzés sokban különbözik ettől. Nem táplálékként tekintek rá, mint a Területen élőkre. Egyenrangúnak látom, sőt talán még fölöttem is áll. Olyan tiszta és ártatlan! Ezzel szemben én egy szörnyeteg vagyok. Szeretném, ha megérintene, ha végigsimítana az arcomon, de erre aligha lesz alkalom. Soha nem alacsonyodna le hozzám. Ilyen gondolatok járnak a fejemben, míg az órát nézem. Még soha nem teltek ennyire lassan a másodpercek.

Már öt óra, és még sehol sincsenek! Eltelik még egy óra, a nap lassan közelít a láthatár felé. Ahogy eltűnik a horizont mögött, viszketni kezd a nyakam hátul. A viszketés egyre erősödik, közben kitekintek az égboltra. Az elsötétülő boltozaton előtünedeznek a csillagok, és versenyt hunyorognak az utcai lámpák sorban kigyúló fényeivel. Szép, tiszta esténk lesz. Akkor hát megint! A viszketés közben átterjed karjaimra és lábszáraimra is. Nem vakarózom, hozzászoktam már. Leveszem ruháimat, nehogy szétszakadjanak. Meztelenül állok a nappali közepén, és várom az elkerülhetetlent. Elmegyek az ablak elől, hogy az esetleges leskelődők ne lássák az átalakulásomat. Szőrzetem rohamos sebességgel nőni kezd, már nem is szőrzet, hanem szőr, bunda. Testem eldeformálódik, fejem megnyúlik, végtagjaim megrövidülnek, az izmok átrendeződnek. Mikor véget ér a folyamat, már fenn ragyog a hold, mely éppen átfordult fogyóba. Megtermett, izmos farkasnak látszom most, bár a lelkem ugyan az. Csak most végre felszínre törhetnek vadállati ösztöneim! Még egyszer utoljára kinézek az ajtón, de a lépcsőházban sötét van, a levegő sem rezdül. Szimatolok, de nyoma sincs a lány illatának. Vad dühvel lököm be fejemmel az ajtót, és a nyitott ablak felé száguldok. Lábam alatt széthasad a szőnyeg, de nem érdekel. Nagyot ugrok, át az ablakon. Egy pillanat múlva négy emelet magasságában vagyok a levegőben, alattam a hosszú utca, amelyen egy-két autó és egy lassú busz közlekedik csupán. Hirtelen minden meglódul felfelé, pontosabban én kezdek zuhanni az utca felé. Lábaimmal tompítom a zuhanást, és hangtalanul, sérülés nélkül földet érek az úttest közepén. Kifújom a tüdőmben rekedt levegőt, leheletem fehéren gomolygó párafelhőként tűnik elő az egyre hűvösebb esti levegőben. Fény vetül rám váratlanul, majd felhangzik egy fülsüketítő hang. Vicsorogva fordulok a változatlan sebességgel közeledő busz felé. Ellenfél! Egy ruganyos mozdulattal ellököm magamat az aszfalttól, és a busz tetején landolok. Kimeresztett karmaimmal igyekszem megakadályozni, hogy kiszaladjon alólam a jármű. Pengeéles karmaim belemélyednek a fémburokba, és tíz centi hosszan felszántják azt. Végre stabilan állok a tetőn. Hátrapillantva egy tetőablakot veszek észre. Megfordulok, majd teljes erőmet és súlyomat beleadva ráugrok a gyenge fémlemezre. Az első pillanatban csak behorpad, de a következőben már enged is, és hangosan nyikorogva kiszakad a helyéről. Csörömpölve érkezek a busz padlójára. Rémült kiáltozás zúdul érzékeny füleimre, és a félelem átható szaga minden mást elhomályosít. A sofőr pánikba esve ordítozik az adóvevőjébe. Feltápászkodom, és hangtalanul közeledem az utasokhoz, akik a busz elejébe menekültek előlem. Már csaknem odaérek hozzájuk, mikor halk, elfojtott sírás üti meg a fülemet. Visszasietek a hátsó ajtóhoz, és mit látnak szemeim! Egy anyuka a hét év körüli kislányával. Kivillantom a fogsorom, nyelvemmel lassan végignyalom. Az anya megrémül, testével eltakarja előlem a lányát. Micsoda önfeláldozás! Á! Dühös vagyok, nem éhes! Tombolnom kell! Úgy tűnik, van is rá lehetőségem. A busz mögül szirénázás hallatszik, és kék-piros fény szűrődik be a hátsó szélvédőn. Ismét előre futok, de csak azért, hogy lendületet vegyek. Teljes sebességgel csapódom a hatalmas üvegtáblának. Hallom, ahogy a busz utasai felsikoltanak. Az üveg apró szilánkokra törik, beterítve az utat, és a mögöttünk haladó rendőrkocsit. Én az autó motorház tetején landolok, hátsó lábaimmal gyorsan kitámasztom magam. A bent ülők arcán félelem és döbbenet tükröződik, de nem érdekel. Jobb mancsommal a szélvédőre sújtok, de a golyóálló üvegen csak a karmaim képesek áthatolni. Öt kis lyuk marad csak a sofőr arca előtt. A vezető emiatt teljesen pánikba esik, elveszti uralmát a jármű felett, és az egy villanyoszlopnak szalad. A nehéz fémhenger nyikorogva, szikrázva dől a kocsi elejére, és rám. Számolom a csontok reccsenését. Egy, kettő, három, négy csigolyám törött el. Lassan lecsukom a szemem, és nem mozdulok. Hallom, ahogy a két rendőr kimenekül a kocsiból, és távolabb bevárják az erősítést. Mikor már - hang alapján úgy - három járőrkocsi itt lehet, elérkezik a meglepetés ideje. Csontjaim már bizseregve összeforrtak, hátamon megfeszülnek az izmok, és könnyedén megemelem a súlyos póznát. A rendőrök tátott szájjal bámulnak rám. A legidősebb eszmél először. Pisztolyához kap, és mielőtt bármit tehetnék, tüzel rám. A golyó keresztülfúrja magát a bundámon, de az rögtön össze is záródik mögötte. Érzem, ahogy testem minden sejtje félre áll az útjából, majd miután a fémtöltény elhaladt, visszarendeződnek eredeti helyzetükbe. A többi zsaru is lőni kezd, többnyire csak vaktában, kárt tenni nem tudnak bennem. Az egyik ekkor előkapja a vadászpuskát az autójából. Na jó, ezt mégse várom meg! Utálom, ha sörétek cikáznak keresztül a testemen! Olyan, mintha ezer féreg rágna elevenen anélkül, hogy bármi kárt okoznának. Futásnak eredek, az ostoba halandók csak lövöldöznek utánam megállás nélkül. Szerencsére elég távol kerülök tőlük, mire a puskát elsüti. A sörétek szétszóródnak, és ártalmatlanul hullnak az utcára. Mire a lőpor füstje eloszlik, én már messze járok. Dühösen rohanok az éjszakai városban, és dühöngök. Miért nem jött el? El kellett volna jönnie! Kell nekem az a lány! Kell! És ahogy ezt beleüvöltöm az éjszakába, az egyik magas épület tetejéről farkasvonítást kap fel a szél.
Reggel dörömbölésre ébredek. Felnézek az órára. Tizenegy óra. Te jó szagú vámpírfog! Még soha sem ütöttem ki magam ennyire. Az ablak még mindig tárva-nyitva, ahogy tegnap este hagytam. Hideg van itt bent. Felveszem gyorsan a ruháimat, közben ismét felhangzik a dörömbölés. Az ajtó felől jön. A nappali közepén heverő tollkupacon átvágva az ajtóhoz sietek. Kintről hangos vitatkozás hangját hallom:
- Figyelj, biztos nincs itthon! Már öt perce verem ezt az átkozott ajtót. Ennyire csak nem süket! Ha Lucy időben elkészül az anyaggal, már tegnap itt lehettünk volna. Tuti, hogy elutazott!
- Próbáld meg még egyszer, légy szíves! - Ez a hang sokkal lágyabb, mint az előző. Amaz durva volt, férfias, de ez… Ez az ő hangja! Itt van!
Vad mozdulattal feltépem az ajtót, és a kopogni készülő srác majdnem beesik a lakásba. Elkapom, hogy ne essen el, de szemeimmel már a lányt keresem. Ott áll közvetlenül előttem, legszívesebben talpra se segíteném a karjaimban tartott fiút, mert eltakarná előlem. Ekkor a lány is lehajol, és együtt felsegítjük a döbbent srácot.
- Na, nem megmondtam! - súgja neki halkan.
- De! Te megmondtad! - zsörtölődik, és hátravonul.
- Szia! - fordul felém a lány, de rögtön el is akad a lélegzete. Követem a tekintetét, és a hajamra sandítok. Egy tollpihe szélét látom. Heves mozdulattal kisöpröm a hajamból a tollakat. A hátul állók nevetnek, a lány is elmosolyodik.
- Bocsi, tudod,… elszakadt a párnám. Már azt hittem, nem is jöttök.
- Hát igen, ne haragudj! Volt egy kis problémánk. De azért még vizsgálódhatunk itt, ugye?
- Persze! Csak bátran!
- Jó. Akkor szeretnénk kibérelni hat szobát.
- Hogy mit? - Meglepetten pislogok rá. Erről nem volt szó!
- Te vagy a tulaj, nem? Úgy néztem, az összes szoba üres.
- Igen, de…
- Nyugi, kifizetjük a lakbért! Nem teszünk tönkre semmit! - Félbeszakít, pedig nem is tudja, mit akarok mondani. El akarom egyáltalán mondani?
- Jó, rendben - egyezek bele, de nem tetszik ez így. - Hozom a kulcsokat!

Visszamegyek a lakásba, becsukom az ajtót. Nekivetem a hátamat. Nagy levegőt veszek, és benn tartom. Számolok tízig… húszig… negyvenig… százig. Két perc múltán megnyugszom. Kifújom a levegőt. Nézzük a jó oldalát! Legalább mindig a közelemben lesz! Végignézek a szobámon, és egy csatatér jut róla az eszembe. Úgy látszik farkas alakban még szétcincáltam a dunyhát és a párnát. A fene egye meg! Az íróasztalhoz ugrok, kihúzom az egyik fiókot. Egy öklömnyi kulcscsomót kapok elő belőle. Belebújok a cipőmbe, aztán kimegyek a lépcsőházba. A hat fiatal türelmesen vár rám.
- Jaj, hát még be sem mutatkoztunk! - A lány a homlokára üt, és gyorsan bemutatja a barátait. - Ő itt Mark…
Fiatal, szaga alapján huszonkét éves fiú. Rövid, barna haja, és barna szeme van. Alacsony, gyenge fizikumú, tekintete intelligenciáról árulkodik. Biztos okos gyerek.
-… ő Chris…
Magas, szikár testalkatú fiú, nagyjából egyidős Markkal. Vállig érő szőke haja nagyon kihangsúlyozza barna szemeit. Bár nem tűnik erősnek, az egész megjelenése magabiztosságot tükröz. Veszedelmes - az emberekre nézve. Kurta biccentéssel köszön.
-… ez a szépség itt Lucy…
Magas, karcsú lány. Hosszú, fekete haja és fekete szeme van, ami valami titokzatosságot kölcsönöz egész alakjának. Ruhái is feketék, mintha gyászolna. Valóban szép. Nagyon szép. De túlságosan hasonlít rám. Felém se néz, végig a padlót bámulja mozdulatlanul.
-… ő a legnagyobb tudósunk, Peter…
Egy alacsony, kövér fiúra mutat, aki egy aktatáskát szorongat a hóna alatt. Barna haja és szeme van, és kerek, vastag szemüvege. Idétlenül integet felém. De nem mer a szemembe nézni. Gyáva.
-… végül ő Fred.
Izmos atlétaalkat, kék szemmel és rövidre vágott, fekete hajjal. Mindent megfigyel, és állandóan mozog. Csak úgy feszül az energiától. Ő még csak nem is veszélyes - túl izgága.
- Ja, és én Sophie vagyok. - A kezét nyújtja felém. Kicsit félve nyúlok érte, és lágyan megszorítom. Nagyon furcsa érzés, a szavam is elakad.
- És te? Neked is van valami neved, nem? - szól rám egy perc után. Még mindig a kezét fogom.
- Engem Johnnak hívnak. - Még egyszer megszorítom a kezét, és elengedem, bár nagyon nehezemre esik. - Akkor megmutatom a szobáitokat.

Elindulok lefelé a lépcsőn, és rémülten pislantok a megkarmolt falakra, a szétharapdált korlátra, de úgy látom, vendégeimnek mindez nem tűnik fel. A másodikon jelölöm ki Mark, Lucy, Peter és Fred szobáját. Az első emeleten csak két szoba van, ezek lesznek Chris és Sophie szállásai.
Sophiet kísérem utolsónak a szobájához, és mielőtt bemenne, akaratlanul is a vállához érek. Megfordul, várja, mit akarok. Kicsit nehezen jönnek a szavak:
- Sophie! Lenne… hm. Volna kedved velem… - Szemeit összehúzza, nem tudja, de sejti már, hogy mit szeretnék. - Szóval vacsorázni egyet velem?
Reménykedőn nézek rá, de közben nagyon furcsán érzem magam. Én nem ember vagyok! Nem hívhatok randevúra egy embert! Mi lesz, ha… Nem! Erre jobb nem gondolni! Sophie csodálkozón figyel engem, lehet, hogy mégsem erre számított. Kicsit zavarban van.
- Nézd, nem is tudom, mit feleljek! Ma még ne! Inkább ne… - Hangja suttogásba fúl. Már indul befelé, de mielőtt végképp hátatfordítana nekem, elkapom a kezét. Visszanéz, s én nagyon halkan azt próbálom suttogni:
- Kérlek! - De egy hang sem jön ki a torkomon. Elengedem a kezét, s az élettelen botként hullik teste mellé.

Faképnél hagyom, felfelé rohanok a szobámba. Hallom, hogy becsapja maga mögött az ajtót, aztán csak lépteim dobognak a lépcsőn. Végül bent vagyok a lakásomban. Legszívesebben az egészet romokba dönteném. Még szerencse, hogy csak dél van. Dühösen járkálok fel-alá a nappaliban, időnként ütök egyet-egyet a falba. Öklömön felreped a bőr, de még mielőtt a vér kicsordulhatna, összezárul a seb. Telnek az órák, de dühöm nem csillapodik. Kezdem szétszórni a holmijaimat, s ahogy a bennem lakó vadállat mind éberebb lesz, már a bútorokat is felborítgatom. A naplementét az ablakból nézem, az ablakpárkányra támaszkodva. Utolsó sugara is eltűnik az égről, de kevés a felhő ahhoz, hogy eltakarják az egyre erősebben fénylő fogyó holdat. Mélyet sóhajtva lépek hátrébb, s lekucorodom az ablak alá, ott várom be az átalakulást. Mire besötétedik, ismét igazi alakomban állok a szobában. Ekkor váratlanul kopognak az ajtómon. A levegőbe szippantva Sophie szagát érzem. Kiugrom az ablakon, de karmaimat mélyen a téglákba mélyesztem, és szorosan a falhoz tapadva az ablak fölé kúszom. Hallom, hogy a lány benyit hozzám.
- John! Ne haragudj, John! Kicsit bután viselkedtem, én benne vagyok a vacsorában, ha még mindig szeretnéd! Jaj! Úristen, mi történt itt?
Ezt hallva fájdalmas vonyítást eresztek a tavaszi szellőn a város fölé. Sophie felsikolt, mire barátai is felrohannak. Fred -megismerem ruganyos lépteiről- Sophiehoz lép, átkarolja és nyugtatgatja, a többiek addig körülnéznek a szobában, csak Lucy nem. Ő nyugodtan áll, s az ablak felé néz. Bár nem látom, tudom, hogy ezt teszi. Ő az egyetlen, aki veszélyes lehet rám. Ő legalább már sejt valamit. Még nem biztos a dolgában, de így is ezerszer többet tud, mint a többiek. Hallom is a hangját. Mély, cseppet sem lányos.
- Fred! Hagyd Sophiet, inkább nézd meg az ablakot!

Fred, az az átkozott kölyök, kidugja fejét az ablakon, s nekem képtelen ötletem támad. Karmaimat kihúzom a téglából, s egyszerűen lezuhanok. Sikerül elsodornom a bámészkodó fiút, de amilyen ügyes atléta, elkapja a párkányt, és felhúzza magát. Hatalmas erővel csapódok a járdának. Több csontom eltörik. De nem az fáj. Hanem az, hogy sohasem lehet az enyém. S erre csak most kellett rájönnöm! Felpattanok, és berohanok a sikátorba. Fentről egy darabig még hangokat hallok. Egyelőre csak figyelek. Chris leér, alaposan körülnéz, közben odafent Sophie megnyugszik. A szőke fiú is felmegy, és a nyitott ablaknál megbeszélik, mi is történt.
- Végül is csak ez a szörnyű rendetlenség, meg a szétdobált ruhák… meg aztán az a szörnyű üvöltés! Olyan volt, mintha a közelből szólt volna!
- Jól van, na! - vigasztalja Mark. - Rendetlen a srác, az üvöltés pedig bármi lehetett. Talán épp egy természetfeletti jelenséggel állunk szemben! Elvégre elég sok furcsaságot hallottunk erről a házról!
- És mi zuhant rá Fredre? Lent nem volt semmi! - szól közbe Chris.
- Ki tudja? Lehet, hogy egy utcakölyök dobott le valamit a haverjának! - vágja rá rögtön Peter. - Előfordulhat, nem? - Azonnal el is bizonytalanodik.
- Ugye ezt te sem gondolod komolyan? - kérdezi ingerülten Fred. - Remélem, nincs több ilyen hülye elképzelésed, mert akkor inkább kiverem belőled!
- Nyugi, Fred! Ne bántsd! - Mark lehet az örök békítő a csapatukban. - Az elképzelés nem rossz, még ha nem is túl reális. Ezen még én is gondolkodom. Most viszont menjen mindenki aludni! Na, gyerünk, sipirc! Holnap nehéz napunk lesz! Lucy, gyere te is!
- Mindjárt, Mark, mindjárt… - A többiek egyedül hagyják, s ő most az ablakhoz lép. Kihajol, a sötétségbe suttog. Annyira halk, hogy én is alig hallom:
- Tudom a titkodat, pokolfajzat! Elkaplak, ezt megígérem!
Kimegy a szobámból, lekapcsolja a villanyt. A sötét éjszakában egyedül maradok a sötét sikátorban sötét gondolataimmal. Annyiféleképpen alakulhatott volna! Lekuporodom két teli szemeteskuka közé, fejemet mancsaimra hajtom, s gondolkozom. Nincs kedvem semmihez. Csak Sophiera tudok gondolni, és arra, hogy örökre elvesztettem, mielőtt elnyerhettem volna. Jaj! Ha belegondolok, hogy könnyedén átsiklottak a történtek felett, csak Lucy… Lucy zavarja össze a dolgokat. Ha netán Lucyt egy kicsi baleset érné… Ezen elmorfondírozok egy rövid ideig. Tanácstalanul ingadozom, pedig ez sohasem fordult még elő velem, ha ölésről volt szó. Most azonban gondolnom kell Sophiera is! Milyen szomorú lenne! Tétovázásom hiábavalónak bizonyul, Lucy ugyanis félóra múlva kijön a házból. Itt az alkalom! Követem, halkan, hogy ne vegyen észre. Hátra pillantgat, de ilyenkor behúzódom egy-egy árnyékba. Félelem szagát érzem, de nem olyan erősen, mint áldozataimon szoktam. Pedig már ő is tudja, hogy követem. Tudja, csak azt nem, hogy hol vagyok.

Elérkezünk egy kellően csendes és elhagyatott városrészbe. Nem húzom tovább, halnia kell! Érzi ő is, mert amint felé közelítek, villámgyorsan megperdül, kezében valami fényesen csillan. Furcsa, kellemetlen érzés önt el, testem minden porcikája idegenkedik attól az apró tárgytól, amit Lucy a kezében tart. Nem valami különleges dologról van szó, csak egy apró ezüst keresztről. A kereszt még csak hagyján, attól csak a vámpírok rettennek meg. Isteni erőt tulajdonítanak egy piciny kis jelnek, ami nem több mint a legegyszerűbb és legősibb védőrúna, ami csak létezik.
Az ezüsttel más a helyzet. Ez az egyetlen anyag, ami képes megsebezni, így elpusztítani. Fájdalmat okoz, ha hozzáérek, és ha csak lehet, kerülöm. A kereszt kiterjeszti a hatását, így most esélyem sincs, hogy megközelítsem a prédámat. Közben Lucy egy kis revolvert húz elő. Abból is árad az ezüst tömény bűze. Ezüst golyók! Hangosat vakkantok, s a lány ijedtében elejti a láncon függő keresztet. Még szerencse, hogy a nyakába van akasztva. Nem esik le a földre, és végre észreveszem, hogy az a kereszt a nyakában fejjel lefelé lóg! Sátáni jel, már semmit sem ér ellenem! Ijedten kap a feszület után, s közben lő egyet. Félre ugrok a hevenyészett lövés elől, s egy ugrással feldöntöm a lányt. Fekete haja az arcomba csap, miközben keményen az utca kőre esik. Kiáltana, de fogaim a torkára csattannak, és a kiáltás lágy hörgésbe szelídül. Utolsót rándul, és még egyszer elsüti a fegyvert. Az ezüst messzire száll az éjszakában.
Reggel van, kellemes napsütéssel, friss levegővel és lágy szellővel. Boldogan ébredek, azzal a biztos tudattal, hogy most már minden rendben. A lány hulláját a csatornába rejtettem, hetek múlva bukkannak csak rá, de akkor már úgyis felismerhetetlen lesz. A többiek nem sejtenek semmit, csak kicsit jobban kell vigyáznom az indulataimra. Ha ügyes leszek, meg tudom szerezni Sophiet. És akkor csak az enyém lesz! Ilyen örömteli gondolatok kavarognak a fejemben, miközben felöltözök, és rendet rakok. Már csak egy hiteles mesét kell előadnom a tegnap estéről. Hallgatózom, hogy mit csinálnak azok öten. Még csak Chris ébredt fel, a többieket úgy látszik, jobban megviselte a tegnapi eset. Mi lenne, ha átnézném Lucy szobáját? Esetleg találnék valami érdekeset, ami magyarázatul szolgálhat az eltűnésére. Vagy esetleg eltüntethetném az ellenem szóló bizonyítékokat. Nem is várok tovább, felkapom a kulcscsomót, és hangtalanul lelopózom a másodikra. A kulcs éppen csak egy picit zörren meg, de ez csupán az én érzékeny füleim számára hallható. Belépek a szobába, és lassan becsukom magam mögött az ajtót. Végigpásztázom a szerény bútorzatot, de úgy látszik, még ki sem pakolt. Sporttáskája az ágyra dobva, az asztalon egy vaskos dosszié hever, benne mindenféle lapok, jegyzetek. Kíváncsian nyitom ki a fekete irattartót, közben lágyan megérint Lucy illata. Néhány rajz akad a kezembe. Nem rossz, bár még egy kicsit gyakorolni kellene. Félreteszem, most már izgalmasabb olvasmányok következnek. Kimerítő elemzések a különféle természetfeletti jelenségekről, leírások lidércekről, szellemekről, tündérekről, vámpírokról. Néhányukról még rajzot is készített. Milyen elragadó! Bár meg kell vallani, egy-kettő mintha hasonlítana is. Az összefoglaló végén egy hosszú listát találok a felhasznált irodalomról. Cö-cö-cö! A fejemet ingatom. Kilencven százalékukat már elégették volna jobb érzésű emberek (vagy az egyház, esetleg az állam), ha tudnának a létezésükről és a lelőhelyükről. Nem csoda, hogy a végén sátánista lett a csaj. Mert kétségkívül az volt. A lista után dalszövegek következnek mindenféle black metal együttestől. Gyorsan átlapozom, kit érdekel? Hirtelen a földbe gyökerezik a lábam. A következő terjedelmes írásmű címe: A farkasemberek. Izgatottan lapozom fel. Először kimerítő elemzés, ahogy a többi lény esetében. Aztán idézetek a korábban felsorolt művekből. Az összes idevágó részletet kiírta ide. Ezután a Területen történt összes halálesetet felsorolta, melyeket farkasembernek lehetett tulajdonítani. Tíz évre visszamenőleg! Ott van az összes áldozatom, meg néhány olyan ember is, akiket nem én öltem meg. Aztán egy térkép a városról és környékéről, piros pontokkal bejelölve a farkasember-gyanús helyszíneket. Újabb jelzések a vizsgált helyeket jelölik, mások pedig a többi természetfeletti jelenség észlelését. A térképről világosan leolvasható, hogy a lakóhelyem közelében nem történtek gyilkosságok (elvégre hülye lennék idevonni a figyelmet), és a többi földöntúli lény is elkerüli (csúcsragadozó vagyok még abban a világban is!). A homlokomra csapok, s dühödten szemlélem a bekarikázott helyet. Néhány háztömb az, köztük az enyém is. Hogy lehettem ilyen ostoba! Bár ki a franc gondolta volna, hogy egy kölyök egyszer belőlem akar lediplomázni ezen a búval ba… Még a trágárságot sem tudom befejezni, mert két halk kopogtatás hallatszik az ajtón. Aztán már nyílik is lassan, nagyon lassan az ajtó. Becsukom a dossziét, és az egyetlen lehetséges menekülési utat választom, kivetem magam a nyitott ablakon. Csak zuhanás közben ér el az agyamig, mit láttam az utolsó pillanatban az ágyon, a párnán… Képenként villannak be az emlékek: „esetén”. „Halálom esetén”. Boríték. Boríték, fekete írás. Boríték, rajta fekete tintával Lucy írása: „Halálom esetén”. Kiáltok, pedig még le sem értem a földre. A járókelők rémülten néznek rám, de nyugodtan mennek tovább, mikor látják, hogy két másodperc múlva felkelek a járdáról. Ennyi idő kellett, míg csontjaim összeforrtak. Befordulok saját házam kapuján, mielőtt Chris észrevenne. Amint a lépcsőház árnyékába érek, legszívesebben szétdönteném az egész házat. Az a kis mocsok! Még halálában is velem szemétkedik! Ez nem lehet igaz! Ha ez a Chris ma szétkürtöli a többieknek, akkor lehet, hogy a napnyugtát sem érem meg. Kezeimbe temetem az arcom, s lassan elindulok felfelé. Nem figyelek a lépcsőkre, már milliószor mentem fel rajtuk. Ismerem őket. Szemeim becsukva, kezem az arcomon. Így érek fel az első emeletre. Ismerős, angyali hang (utálom az angyalokat) szól hozzám:
- Jó reggelt, John! - Hangjába cseppnyi aggodalom vegyül. - Este kerestelek, de nem voltál fent. A lakásodat valaki teljesen feldúlta. Már azt hittem valami bajod történt.

Kezemet elveszem az arcom elől, s értetlenül pislogok rá. Azt hiszem elég bamba most a képem. Pedig nagyon is tudom, miről beszél. Ő azonban nem lát át a mesteri álarcon, s folytatja:
- Csak azért kerestelek, mert elnézést szerettem volna kérni. - Kicsit elakad. - Tudod, meglepett a kérésed, de ha még mindig áll az ajánlatod, akkor most a válaszom: igen.
Tudom, örülnöm kellene, hiszen ez volt minden vágyam, de… Valami megváltozott tegnapelőtt óta. Akkor egy pillanatra fellángolt bennem az emberség. Majdnem sikerült elfelejtenem, milyen szörnyeteg vagyok. Aztán jött Lucy… A szörnyeteg újra felszínre tör, s átveszi felettem az uralmat. Visszaáll a régi állapot, amely kétszáz évig tartott. És akkor Sophie sem lesz több, mint egy préda. A gyengülő ember azt mondja bennem: engedd el! De…
- Remek - válaszolom. - Akkor este találkozunk! - Felfelé indulok.
- John! - kiált utánam. Visszafordulok. - Hol voltál tegnap este?
- Kicsit csalódott voltam, úgyhogy még délután felhívtam egyik haveromat, jól bepiáltunk, aztán a városban kószáltunk. Mikor kicsit kijózanodtunk, beültünk egy svéd filmre, azt hiszem… Bocs, kicsit nyúzott vagyok. - Hát, úgyis nézek ki. De ez a rohadt levél tett azzá!
- Ne haragudj! - rebegi, s én csak legyintek. Már három lépcsőfokkal feljebb vagyok, mikor eszembe jut, mennyire bunkó voltam. Még biztos lelkiismeret furdalása van. Áthajolok a korláton, s halkan szólok hozzá:
- Sophie! - Rám néz. Az ott egy könny? - Tényleg semmi gond. Megértelek. - Szélesen elmosolyodok, pedig a hangulatom messze van a jókedvtől. Erre ő is mosolyog. Na, ennyit erről!

Felbaktatok a szobámba, s csodálkozom, hogy Chris még nem lármázott fel mindenkit. Már biztos elolvasta a levelet. Bezárkózom a szobámba, s lassan feldolgozom a reggeli eseményeket. Ekkor világosodik meg előttem, ami eddig rejtve maradt a levél miatt: velem fog vacsorázni! Néhány órát csak velem! És… igen, most majd… De nem. Nem fog menni. Hogy mondjam el neki? El kell mondanom neki? Talán nem. Talán meg lehet ezt valahogy… Mi is a jó szó? Szüntetni? Nem, nem! Gyógyítani? Igen, ez az! Talán van mód arra, hogy kigyógyuljak ebből! Meg kell találnom, ha létezik ilyen! Újra embernek lenni. Milyen furcsa lesz! Újra öregszem majd, s egyszer meghalok. Na nem! Nekem nagyon tetszik ez az öröklét! Sokkal kényelmesebb, mint a halandók nyomorúságos gürcölése. Ölnöm kell, de azt meg lehet szokni. Tényleg! Talán ha Sophie is… Nem, nem tehetem ilyen szörnyeteggé. Különben sem ismerem a módját!
Gondolataimat megszakítva lemegyek a boltba emberi kajáért, de se lefelé, se fölfelé nem hallok semmi különöset. Élénken vitáznak, miközben felállítják műszereiket, Lucy eltűnése mintha fel sem tűnt volna nekik. A lakásomba visszaérve eszem, hogy a vacsorára eddzem a gyomromat. Először rögtön vissza is jön, de nem adom fel. Gyomrom háborog, nyers húsra és vérre, friss, meleg vérre vágyik. Erőszakkal fogadtatom el vele ezt is. Másodszor már öt percig lent volt a kaja. Harmadszor gyürkőzöm neki. Közben felveszem gondolataim elejtett fonalát. Ha a vacsoránál szóba kerül,… Hoppá, kapcsoljunk csak egy időjárás-jelentést! Akkor valamelyikünknek át kell lépni a két világ határán. Meg kell találnom a módot, hogy emberré váljak! Vagy hogy Sophie vérfarkassá. Oh, ezt a szerencsét! „Délután megindul a felhősödés, az esténk felhős lesz, éjszaka a maximum hőmérséklet…” Remek. Akkor lesz vacsora. Sokan nem tudják, de a holdfény egy nagyon különleges anyag. Majdnem mindenen áthatol. Téglán, betonon, acélon, ólmon, mindenen. Egy kivétellel: a felhő. Azaz, ha felhő van az égen, s így nem jut el hozzám a holdfény, nem változom át. Ha viszont fenn a hold, bújhatok akárhova, mindenhol megtalál. Nincs menekvés. Heves öklendezéssel tör ki belőlem a kifli. Az órára nézek. Tizenhét perc. Nem is rossz. Negyedik próbálkozás…
Elégedetten tekintek végig a terítéken. Az ételt a legjobb étteremből hozattam, de azért néhány edényt elmostam, mintha én főztem volna. Aranyozott étkészlettel és porcelán (minőségi) tányérokkal terítettem. Fogalmam sincs, ezek hogy kerültek hozzám. Az asztalon behűtve a bor, mellette két kristálypohár. A ablakban állok, s a hűvös tavaszi levegő beáramlik mellettem a szobába. Boldog vagyok, mert nem látom a naplementét. Állati énem a felszínen dörömböl, de ezúttal nincs meg az az erő, mely kiszabadíthatná. Mosolyogva indulok a lépcsőházban lefelé. Chris egész nap csendes volt, meg sem említette a levelet. Délután aztán eltűnt valahol, de kinek hiányzik! Peter és Mark a gépeiket bűvölik. Holnap este lehet, hogy erre kergetek majd nekik pár szellemet. Legyen meg az a diploma… Kettőt kopogtatok Sophie ajtaján. A lány kinyitja, s én majdnem elfelejtek lélegezni. Pedig ez még biztosan nem a legszebb ruhája. Kék egyrészes ruha, melyet mintha rá öntöttek volna. Haját feltűzte, fedetlenül hagyva bársonyos fehér nyakát (még jó, hogy nem vámpír vagyok!) és kecses ívű vállait. Felajánlom a karomat, s közben kényszerítem magam a levegővételre. Rám mosolyog, és belém karol. Szinte érzem, ahogy olvadok az érintésétől. Amikor hozzám ér, a bennem tomboló szörnyeteg vonyítva húzódik olyan mélyre, amilyen mélyre csak tud.
- Hova viszel? - kérdezi, s örülök, hogy így bízik bennem. Ha tudná az igazat!
- Ha megengeded, magamhoz hívlak meg, bár a főztöm nem a legjobb. - Kicsit meglepte a válasz, azt hiszem.
- Örömmel - válaszolja.
Felmegyünk a lépcsőn, kinyitom előtte az ajtót, s látom az arcán a meglepetést. Nem erre számított. Az asztalon két szál gyertya ég, a terítéket és a mennyei vacsorát világítva csak meg. Az asztal mögött a nyitott ablak, a függönyök lágyan libbennek a szellőt követve, a város fényei éppen csak beszivárognak. Amíg körbenéz, elindítom az ajtó mellett álló lemezjátszót, s Sophie szeme felcsillan, amikor egyik kedvenc számát hallja meg. Délelőtt hallottam, hogy ezt hallgatja, hát én is beszereztem egy bakelitlemezt. Hellyel kínálom, majd tálalom az első fogást. Nagyon el van ragadtatva, ízlik neki az étel. Én már ezt nem mondhatom el magamról, de legutóbb már három órát lent volt a kaja, és utána is csak azért okádtam ki, mert féltem, hogy vacsoránál zavar majd. Beszélgetésünk gördülékenyen indul. Először a munkájukról kérdezem:<b