|
Üdv néktek hű Klántársaim,és kedves idelátogató!
Amint azt a menüpont is sugalja,itt különböző verseket láthattok,főleg farkasokról.
Figyelem!A menüpont még szerkeztés allatt áll!
 |
Vadonban, egymagadban
Farkasként vad falkákban
Vadászni szép éjszakában
Hóvirágként tépve, fújva
Halál után élni újra
Teliholdkor ezüstfényben
Szárnyalni a messzeségben
Míves nyílként elsuhanni
Kopóként vért szagolni
Égbetörő hegyek ormán
Tűlevelü fenyők csúcsán
Fellegek közt zúgó szélben
Hegyi tóban, a sötét mélyben
Patak alján, kavicsokban
Vízesésnél zengő hangban
Az örvénylő hóviharban
A vadonban egymagadban |
Uhrman Iván: A farkasember balladája
Ha éjjel első álmodból riadsz fel,
a telihold az ablakban ragyog,
és torkod elszorul, s vonítanod kell
(úgy űz egy titkos, ősi, szörnyü sokk),
akár az eb... Nem! Mint a farkasok,
kik, mint az ősöd százezernyi éve,
ma is künn kóborolnak még az éjbe',
mert hajtja őket véres indulat...
Ha rajtad tör ki, el nem fojthatod,
kinő a bundád, karmod és fogad.
Ó, más ez, mint a kommersz, szimpla rémség,
mit százszor látsz a horrorfilmeken:
a génjeidből jő e farkaséhség,
mit jóllakatni nem lehet sosem,
e düh, melyet nem bírsz lenyelni sem,
ha elpattan, mi lelked még befedte,
civilizáltság pókhálónyi leple,
s megláthatod valódi önmagad.
Úrrá bírsz lenni rajta?! Mert ha nem,
kinő a bundád, karmod és fogad.
S ha otthon nem maradsz, s rohansz az utcán,
s üvöltést sejt mindenhonnét füled,
a szörny elől nem mindhiába futsz tán?
Hisz őt saját lelked mélyén leled!
Veled nőtt fel, s együtt születtetek,
szüksége nem volt ahhoz sem fogakra,
hogy bősz varázslatát beléd harapja,
ahogy veszett kutyák a kínjukat:
megosztozott a testeden veled,
s kinő a bundád, karmod és fogad.
Herceg, ha eztán kínoz még a félsz,
a Holdra rá se ránts - magadba nézz!
Embertestben születtél? Az kevés!
Szép arcod maszk, mely szörny-pofán tapad!
Erő azzal nem bánhat el, sem ész:
kinő a bundád, karmod és fogad!
(1998)
A Vérfarkas Halála
Eljött hát a várva várt óra,
A telihold ideje.
Őrjöngő fenevaddá válik újra,
Ha lesz hozzá ereje.
Valami hívja, hívogatja,
A vér szaga talán vagy valami más?
Indulni kell, indulni kell, hajtogatja
Mindjárt itt az alakváltozás.
Nyitva a zár, az összes lakat.
Nem állja útját semmi sem.
Eltűnt már az emberi akarat.
Aki azt mondaná, hogy nem.
Futás előre hát, keresni a prédát,
Bárki lesz, nem menekülhet,
Hisz elhagyta már a biztonságos házát,
Ellene tenni semmit nem lehet.
S jött a préda, egy kicsi lány.
Ki apját keresve az utcán botorkál.
Fehér nyaka, mint a márvány,
Fénylett fel a holdvilágnál.
Egy pillanat alatt ott termett a vad
S fogaival a fehér nyakba mart.
Ahogy a fogak alatt a vér halad
Ereje egyre csak nőtt, dagadt.
…
Véget ért a rémségek éjszakája,
A vörös köd szertefoszlott,
Kacagva lengett a Halál ruhája,
Ahogy a lányka teste összeomlott.
Egy új napra virradt a hajnal,
Az emberek dühe lángra lobbant.
Ezüstből készített tűhegyes nyíllal,
Üldözték a vadat lankadatlan.
A friss vérnyomot követve,
Egy apró ház küszöbéhez értek.
S a feszület előtt térdepelve,
A lányka apját vették észre.
Szája szélén még ott volt a vér,
S karmai közt lánya teste.
Istenhez imádkozva halált kér,
Mert szánalmat nem ér e tette.
Kívánsága meghallgatásra talál,
Szívét éri a megszentelt nyíl.
Senki vérét nem issza már.
Lelke a poklok poklába száll.
A Vérfarkas
Átkozott vér fertőzte meg
Telihold halvány fényénél.
Ő maga is átokvert lett:
Ősi ösztön marja vérét.
Telihold halvány fényénél
Kitör a vad őbelőle,
Ősi ösztön marja vérét
Csak ez hatja őt előre.
Kitör a vad őbelőle,
Emberhúsra űzi vágya.
Csak ez hajtja őt előre,
Ellenállni mindhiába!
Emberhúsra űzi vágya,
Retteg a nép, hogyha látja.
Ellenállni mindhiába,
Kit kiszemel: halál várja.
Retteg a nép, hogyha látja
Alvilágnak gyűlölt szörnyét.
Kit kiszemel: halál várja...
Egyszerű e rövid törvény.
Alvilágnak gyűlölt szörnyét
Csak Júdás ezüstje sebzi,
Egyszerű e rövid törvény,
Tán valaki megcselekszi...
Csak Júdás ezüstje sebzi,
Egyetlen döfés és vége!
Tán valaki megcselekszi...
S addig hánynak fogy el élte?
Magányos Farkas
Szellő borzolja a préri zöld füvét,
Hullámzik a síkság, s a dombok,
Dördülő hang, majd egy repülő sörét,
Vér, halál, s egy férfi csak pampog.
Végül üt az alkonyóra, tüzet hint
az égre, lángol a horizont,
Egy magányos farkas üvölt odakint,
Soha nem szeretik már viszont.
Ma ismét éjbe fordult egy halott nap,
S csak a tiszavirág siratja,
De ő is csak, mert önző, haldokló rab,
A Hold lesz mindenki szép hantja.
Vérfarkas a bálban
Nem rég egy meghívót kaptam,
Egy bálba, hova menni akartam.
Aztán ruháim közöt kutattam,
Ki akartam kicsit csípni magam.
A szoknyám vörös, cipőm fekete,
Akár csak a vér és az éj mélye.
Sötétbarna hajam kontyba fogva,
Kevés festéket raktam az arcomra.
Amikor már ott voltam a bálban
A tömegben helyem nem találtam.
Ekkor valaki odajött hozzám,
Akár egy angyal, elöttem úgy állt.
Fekete haja a vállára omlott,
Fekete szemében láng lobogott.
Az én szememet elkápráztatta,
Szívem ott lett az övének rabja.
Lágy hangján elbeszélgetett velem,
S én nem bírtam betelni vele.
A bálnak már lassan vége is lett,
Pedig még csak éjfél múlott, ilyet!
A sötétben elindultunk haza,
Úgy láttam fél, sápadt volt az arca.
Felnéztem az égre, telihold volt,
Melletem már egy farkas vonyított.
Éreztem, a szerelmem nem segít,
Ő a fenevad aki ott ordít.
Éreztem, hogy nem akar bántani,
De tudtam, hogy fog nekem ártani.
Fogait most belém mélyesztette,
A testemet darabokra tépte.
Másnap amikor otthon felébred,
A bűntudat az ő szívébe tépne.
De ezüst kést a szívébe mélyeszt,
S így vet a vérfarkasnak véget.
